Kedves Naplóm!

Mai napon döntöttem el, hogy ideje elkezdeni (298 376-szorra) egy személyes blogot, amit majd jól elfelejtek frissíteni és mikor majd esetleg valamit mééégis megosztanék, akkor már elfelejtettem a jelszavamat, az emailcímemet és azt is, melyik blogszerkesztőben futottam neki, így aztán mint valami virtuális Alzheimer-kóros, bolyongok az éterben és tíz perc örökké tartó előzményböngészés után inkább ráguglizok, hogy "blog ingyé" és az első oldalon megpróbálok regisztrálni... 

Visszatérve.

Itt akkor fogok frissíteni (ha eszembe jut, hogy itt kezdtem a blogot...), ha valami vicces történik. Mert az szokott!

Alapszituáció ismertetése:

Adott egy steampunk (legalábbis próbálkozik, na) csaj, én, Konan. (Aki tudja, mi az a steampunk, aaaaz nagy valószínűséggel ismerősnek tartja majd a nevet a közösségi oldalas csoportból... Japp... Azaz...) Mivel nagyon jól választottam anno iskolát... négyszer... így van egy csomó végzettségem, ami otthon semmire sem jó. (Gáz fűtés van a lakásban és keményfedelesek.) Tehát maradt a kortársaim legkedveltebb opciója: külföld.

A vendéglátás okés, de mivel én szeretnék néha otthon is tartózkodni, ezért úgy gondoltam, próbáljuk meg azt az idős gondozás!

És bejött. Adott Tili néni, a legendás Tili néni, aki jó napján nagyon cuki öreglány, rossz napján meg... Nem tehet róla. Demenciában szenved és hát nem az elején tart már szegény.
Az ő férje Oscar bácsi, akit kb harmadik nagyapámnak tartok, egyrészt mert úgy néz ki, mint az egyik papám, Isten nyugosztalja, másrészt mert a messze lakó családtagoknak hála, igazából ő is arra gyúr, hogy pótunokát csináljon belőlem. (Ezt csokival és péksütivel szándékozik elérni, én pedig állítólag egészen tűrhető dajccsal rendelkezem, de a süket öregnek valahogy nem sikerült elmagyaráznom, hogy se cukrot, se fehér lisztet nem ehetek. Valamiért az volt a reakciója, hogy "jó, de apránként?" Itt feladtam. Tili néni majd megeszi.)

Szóval ők a külhonban töltött négyheteim főszereplői. Még ott van Amandus, akit konzekvensen Amadeusnak hívok és soha senki nem tudja, kiről beszélek. Ő a fiuk. Az ő felesége, Susanne, nagyon aranyos, állatbarát, három kutyával, négy macskával, hangok alapján egy seregnyi madárral és két teknőssel rendelkezik. Belépőt még nem szed, de majd javaslom neki. És Susanne fia, Timo, aki erős kézfogású, számomra iszonyúan helyes és akaratlanul felsikítottam, mikor megtudtam, hogy tizennyolc, én meg kilenccel több. Van egy barátnője, akivel még nem futottam össze, Timo drága is csak néha átlibben a periférián, szóval nem szerves részei a dolognak.
És van a váltóm, aki mostantól csak Váltó néven fog szerepelni, mivel magyar és így inkább így.

Most, hogy ismertettem az alap felállást, egy mondatot magamról:
Nem vagyok normális.
Nem, komolyan. Sokszor mondják emberkék, hogy juj, én nem vagyok normális, na ez nálam nem ilyen szelfmarketing ebben a "légy egyedi, mondom, hogy csináld" világban.

Ezek után akkor mindjárt meg is osztok két szép történetet, utána meg a franc se tudja, mikor frissítek. Magamat ismerve holnap, addigra úgyis beégek valahogy.

Megosztás a facebookon