Tili nénire lehullt a függöny!

Szóval a Zeneterápiás bejegyzésemhez és az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy egy random srác (oké, a zenekar egyik tagja... A magyar zenei élet meg nem értett polihisztora vagyok!!!!), szóval létező természetes személy, akinek a személyi száma egyessel indul említette, hogy esetleg másik dalt is meg kellene próbálnom a zenekartól, mert azért egy dal kipróbálása még bőves nem indok ilyen konzekvenciák levonására.

Javallotta a ...Then curtains fall! című szerzeményt, ami kevésbé... vadító... 
És mivel tegnap osztottam meg a történet első felét és eszembe jutott, hogy tééényleg, én ezt ki akartam próbálni, így most ebédkor megtettem.

Én hülye persze kicsit belehallgattam, lassú dal, oké, tuti bírja...

Kiderült: az öreg németek nem értékelik az orosz nyelvet, amivel a dal indít.
Ez kb fél perc feszült figyelmet eredményezett a néninél, hogy ki dalolgat a Sátán nyelvén (tudtam, hogy a Vörös Hadsereg kórusa rossz indítása lenne a napnak), majd mikor a mélyebbik hang már nem páruszki nyelven danolt, hanem számára teljesen közömbös angolul, akkor megnyugodott. Majd lelassultak a mozdulatai.
Szerintem elaludt sajtostészta evés közben.

Szerencsére a dal nem túl hosszú, így mikor vége lett, kérdezgettem is, hogy "Tili? War die Musik schön?", de nem nagyon reagált, nem is mozdult. A harmadikra már megindította a kanalat a sajtostésztával, ami félúton lefagyott a szájához tartva (bugos már az élet neki, no!), majd az "Alles in Ordnung?" kérdésre úgy nézett rám, mintha szerepet cseréltünk volna és közölte, hogy já. Nos, a következő "War die Musik schön?" kérdésre már élénken jájázott, szóval azt hiszem, tetszett neki. Már ameddig ébren volt.

Úgy érzem, a dal szerzője nem gondolta, hogy ilyen hatást fog kiváltani... De meg kell szereznem telefonra, ezentúl esténként simán menni fog az altatás!

Végső konzekvencia: a demencia kezelésére még mindig nem alkalmas a magyar steampunk zenekar, de bizonyos dalokkal altatni baromi jól lehet. 

Pacsi: Konan

Megosztás a facebookon

Oscar bácsi bulizni visz...

Elöljáróban leszögeznék annyit, hogy boldog szinglilétem ellenére Oscar bácsi folyton ki akar házasítani, mert - mint ahogy azt elborzadásomra kifejtette - egy nőnek nincs más lehetősége, mint férjhez menni.
Mondja ezt az, aki vígan előadta, hogy az egyik fia férjhez ment. (Jól teccik érteni.) Na, most akkor haladunk vagy maradunk, kérem?!

Szóval mindig férjhez akar adni, mert ilyen szép lány, blabla, minden, amit egy 80 fölött járó, krónikus unokahiányban szenvedő bácsi elő tud adni.

Azt mondja nekem a bácsi vasárnap...
"Kedden nagy buli lesz a vendégházban, soook-sok emberrel, meg zenészekkel, majd lefekteted a Tilit már négy órakor (és a decubitus?!), mi meg elmegyünk bulizni! Ott majd fogsz magadnak barátot!"
Kényszervigyorogva bólintottam, gondoltam, majd csak kijátszom. 

Erre ma (mert, hogy kedd van, ugye? Igen, kedd...) mondja Oscar bácsi ebédnél:
"Ugye nem felejtetted el? Ma négykor megyünk a Vendégházba, jaaaj, mekkora buli lesz! Legyél nagyon csinos, mert itt majd biztosan találsz magadnak barátot! Rengetegen lesznek! Én fizetek!"

Hát, ennek a felajánlásnak a hasnyálmirigy gyulladásom előtt biztos örültem volna, most csak az járt a fejemben, hogy honnan szedek én cukormentes üdítőt, mert ásványvízért nem mennék a szomszédba. (Szó szerint, a Vendégház mellett lakunk.)

Hát, de ne zárjuk be az ajtót a lehetőségek előtt, gondoltam magamban, úgyis itt szenvedek április óta egy reménytelen szerelemmel, legjobb barátaimat, Thort és Rókát az őrületbe kergetve a nyekergésemmel, hát hajrá, a germán típusú pasik úgyis helyesek...

Készültem is lázasan, Thornak be is harangoztam, hogy juhúú, milyen helyre megyek, hajcsavarókkal a fejemen, sportmelltartóban rohangászok ezerrel, mit is húzzak... Sok partyszerkót nem hoztam, szóval túl sok választásom nem volt, de mivel állítólag a fűzőhordás segíti a testtartást, meg alakot formál, meg blablabla, így végül is egy mell alatti steampunk fűzőm csak akadt, azt így a fölsőre rá is kanyarítottam, dobjuk ki, ami van, pecálni megyünk! Fekete, rajta műbőr övek meg láncok dísznek, olyan igazi kis dög... Szem kihúz persze, Cthulhu nyaklánc a nyakba, majd meglátva az elfelejtett bakancsot hálát adtam a sok edzésnek, hogy fűzőben is fel tudtam venni, majd kicsit feszengve ránéztem a kikerekedett szemű Oscar bácsira, hogy hát ez van. Ő ezt elfogadta egy szó nélkül és megindultunk. Belegondolva, tényleg tök jól néztem ki a lehetőségeimhez mérten, egy olyan fiatalos, rockos-metálos-steampunkos-gothos buliba írtó jól mutattam volna...

CSAKHOGY EZ EGY NYUGDÍJAS RENDEZVÉNY VOLT...

Egyedül voltam hatvan év alatt....

És hirtelen eszembe jutott az a jelenet a Bridget Jones naplójából, amikor egyedül neki nem szóltak, hogy a kurvák és papok buli elmaradt...

Nem tudom, Oscar bácsi mire gondolt, de ha legközelebb azt mondja, elvisz bulizni, biz' Isten, otthonkában megyek!!!

Hazaérve persze megírtam Thornak. Valahogy sejtettem, hogy könnyezve fog röhögni, de az a mértékű kontrollálatlan XD-k, félrenyomott betűk és sírva röhögő smilek halmaza, amit válaszként küldött, valahogy mégis szíven ütött. Elpanaszoltam anyukámnak is, szerintem azóta is röhög... De azért szeretlek titeket.... 

Megosztás a facebookon

Tili néni véleménye a magyar steampunkról

Ez még egy augusztus eleji történet, de azért elmesélem.

Tili néniről tudni kell, hogy szereti a zenét. Mindig is szerette. Mikor ezt megtudtam, és első pár napomban rádöbbentem, mennyire nehezen kezelhető a haloperidol előtt, megfogalmazódott bennem egy ötlet.

Hallgattassunk vele zenét! (Mellékes megjegyzés: teljesen jól működik.)

Namármost. A házban egyedül a konyhaablakban van normális wifi. Nem vicc. Most is onnan írok. Szerencse, hogy van itt egy pult (ami persze túl magas, a szék alacsony, ha párnát halmozok rá, nem ér le a lábam... Rövid emberek sanyarú sorsa....) Szóval a lényeg, hogy a laptopot én onnan elmozdítani nem fogom. Meg amúgy sincs máshol net, de fürdetni meg kéne. Tehát mi maradt? Ami a telefonomon van zene.

Nos. Van egy mixem, ami valahogy így néz ki: viking folkmetál, polka, viking folkmetál, polka, viking folkmetál, pagan.... Meg van benne egy-két Abney Park is természetesen. Más szóval: amit anno volt türelmem letölteni a youtube kedvencek közül... Ez nyilván nem játszott.
Van rajta két albumnyi Vörös Hadsereg kórus... Öhm... khm...
És még van rajta három órányi Bach. Nagyszerű. Komolyzene, nem is az orgonás művei egyike, hanem zongorás, vidám és mégis nyugtató, hát ez több, mint csodás... VOLT AZ ELSŐ ÖTVEN ÓRÁBAN! Utána zongorát hallottam és bekapcsolt a gyilkos üzemmód... 

Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, szeretem Bachot, de most már megőrjít és ebből a bántalmazó kapcsolatból szabadulnom kell. Kísérletezni kezdtem, hogy mit bír Tili néni. Persze, reggeli közben, mert ott tudtam használni a laptopot.

A sramlit jól bírta. Igen, ő német. De én nem. A dobhártyáim sem azok. A jódli pedig magyar embernek nem való.

Mentünk tovább. Végül gondoltam egyet és kísérletezni támadt kedvem. Hát megpróbálkoztam egy kicsit szélsőségesebb darabbal is: Lies of The Machine - Psychocircus...

Tili néni megvadult.

Ezennel kijelenthetjük: a Lies NEM alkalmas demencia kezelésére. Kb. fél percet bírt ki a néni a dalból anélkül, hogy illusztrálni próbálta volna a dal címét. Utána pedig másfél óra Bach kellett, hogy visszaálljon az eredeti üzemmód. Nála a nyugis, nálam az ideges lóláb.

Ti meddig bírjátok? :D

 

A NÓTA JÚTÚBON

 

Auf wiederseh'n! Konan

Megosztás a facebookon

Kedves Naplóm!

Mai napon döntöttem el, hogy ideje elkezdeni (298 376-szorra) egy személyes blogot, amit majd jól elfelejtek frissíteni és mikor majd esetleg valamit mééégis megosztanék, akkor már elfelejtettem a jelszavamat, az emailcímemet és azt is, melyik blogszerkesztőben futottam neki, így aztán mint valami virtuális Alzheimer-kóros, bolyongok az éterben és tíz perc örökké tartó előzményböngészés után inkább ráguglizok, hogy "blog ingyé" és az első oldalon megpróbálok regisztrálni... 

Visszatérve.

Itt akkor fogok frissíteni (ha eszembe jut, hogy itt kezdtem a blogot...), ha valami vicces történik. Mert az szokott!

Alapszituáció ismertetése:

Adott egy steampunk (legalábbis próbálkozik, na) csaj, én, Konan. (Aki tudja, mi az a steampunk, aaaaz nagy valószínűséggel ismerősnek tartja majd a nevet a közösségi oldalas csoportból... Japp... Azaz...) Mivel nagyon jól választottam anno iskolát... négyszer... így van egy csomó végzettségem, ami otthon semmire sem jó. (Gáz fűtés van a lakásban és keményfedelesek.) Tehát maradt a kortársaim legkedveltebb opciója: külföld.

A vendéglátás okés, de mivel én szeretnék néha otthon is tartózkodni, ezért úgy gondoltam, próbáljuk meg azt az idős gondozás!

És bejött. Adott Tili néni, a legendás Tili néni, aki jó napján nagyon cuki öreglány, rossz napján meg... Nem tehet róla. Demenciában szenved és hát nem az elején tart már szegény.
Az ő férje Oscar bácsi, akit kb harmadik nagyapámnak tartok, egyrészt mert úgy néz ki, mint az egyik papám, Isten nyugosztalja, másrészt mert a messze lakó családtagoknak hála, igazából ő is arra gyúr, hogy pótunokát csináljon belőlem. (Ezt csokival és péksütivel szándékozik elérni, én pedig állítólag egészen tűrhető dajccsal rendelkezem, de a süket öregnek valahogy nem sikerült elmagyaráznom, hogy se cukrot, se fehér lisztet nem ehetek. Valamiért az volt a reakciója, hogy "jó, de apránként?" Itt feladtam. Tili néni majd megeszi.)

Szóval ők a külhonban töltött négyheteim főszereplői. Még ott van Amandus, akit konzekvensen Amadeusnak hívok és soha senki nem tudja, kiről beszélek. Ő a fiuk. Az ő felesége, Susanne, nagyon aranyos, állatbarát, három kutyával, négy macskával, hangok alapján egy seregnyi madárral és két teknőssel rendelkezik. Belépőt még nem szed, de majd javaslom neki. És Susanne fia, Timo, aki erős kézfogású, számomra iszonyúan helyes és akaratlanul felsikítottam, mikor megtudtam, hogy tizennyolc, én meg kilenccel több. Van egy barátnője, akivel még nem futottam össze, Timo drága is csak néha átlibben a periférián, szóval nem szerves részei a dolognak.
És van a váltóm, aki mostantól csak Váltó néven fog szerepelni, mivel magyar és így inkább így.

Most, hogy ismertettem az alap felállást, egy mondatot magamról:
Nem vagyok normális.
Nem, komolyan. Sokszor mondják emberkék, hogy juj, én nem vagyok normális, na ez nálam nem ilyen szelfmarketing ebben a "légy egyedi, mondom, hogy csináld" világban.

Ezek után akkor mindjárt meg is osztok két szép történetet, utána meg a franc se tudja, mikor frissítek. Magamat ismerve holnap, addigra úgyis beégek valahogy.

Megosztás a facebookon