Tili néni véleménye a magyar steampunkról

Ez még egy augusztus eleji történet, de azért elmesélem.

Tili néniről tudni kell, hogy szereti a zenét. Mindig is szerette. Mikor ezt megtudtam, és első pár napomban rádöbbentem, mennyire nehezen kezelhető a haloperidol előtt, megfogalmazódott bennem egy ötlet.

Hallgattassunk vele zenét! (Mellékes megjegyzés: teljesen jól működik.)

Namármost. A házban egyedül a konyhaablakban van normális wifi. Nem vicc. Most is onnan írok. Szerencse, hogy van itt egy pult (ami persze túl magas, a szék alacsony, ha párnát halmozok rá, nem ér le a lábam... Rövid emberek sanyarú sorsa....) Szóval a lényeg, hogy a laptopot én onnan elmozdítani nem fogom. Meg amúgy sincs máshol net, de fürdetni meg kéne. Tehát mi maradt? Ami a telefonomon van zene.

Nos. Van egy mixem, ami valahogy így néz ki: viking folkmetál, polka, viking folkmetál, polka, viking folkmetál, pagan.... Meg van benne egy-két Abney Park is természetesen. Más szóval: amit anno volt türelmem letölteni a youtube kedvencek közül... Ez nyilván nem játszott.
Van rajta két albumnyi Vörös Hadsereg kórus... Öhm... khm...
És még van rajta három órányi Bach. Nagyszerű. Komolyzene, nem is az orgonás művei egyike, hanem zongorás, vidám és mégis nyugtató, hát ez több, mint csodás... VOLT AZ ELSŐ ÖTVEN ÓRÁBAN! Utána zongorát hallottam és bekapcsolt a gyilkos üzemmód... 

Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, szeretem Bachot, de most már megőrjít és ebből a bántalmazó kapcsolatból szabadulnom kell. Kísérletezni kezdtem, hogy mit bír Tili néni. Persze, reggeli közben, mert ott tudtam használni a laptopot.

A sramlit jól bírta. Igen, ő német. De én nem. A dobhártyáim sem azok. A jódli pedig magyar embernek nem való.

Mentünk tovább. Végül gondoltam egyet és kísérletezni támadt kedvem. Hát megpróbálkoztam egy kicsit szélsőségesebb darabbal is: Lies of The Machine - Psychocircus...

Tili néni megvadult.

Ezennel kijelenthetjük: a Lies NEM alkalmas demencia kezelésére. Kb. fél percet bírt ki a néni a dalból anélkül, hogy illusztrálni próbálta volna a dal címét. Utána pedig másfél óra Bach kellett, hogy visszaálljon az eredeti üzemmód. Nála a nyugis, nálam az ideges lóláb.

Ti meddig bírjátok? :D

 

A NÓTA JÚTÚBON

 

Auf wiederseh'n! Konan

Megosztás a facebookon

Kedves Naplóm!

Mai napon döntöttem el, hogy ideje elkezdeni (298 376-szorra) egy személyes blogot, amit majd jól elfelejtek frissíteni és mikor majd esetleg valamit mééégis megosztanék, akkor már elfelejtettem a jelszavamat, az emailcímemet és azt is, melyik blogszerkesztőben futottam neki, így aztán mint valami virtuális Alzheimer-kóros, bolyongok az éterben és tíz perc örökké tartó előzményböngészés után inkább ráguglizok, hogy "blog ingyé" és az első oldalon megpróbálok regisztrálni... 

Visszatérve.

Itt akkor fogok frissíteni (ha eszembe jut, hogy itt kezdtem a blogot...), ha valami vicces történik. Mert az szokott!

Alapszituáció ismertetése:

Adott egy steampunk (legalábbis próbálkozik, na) csaj, én, Konan. (Aki tudja, mi az a steampunk, aaaaz nagy valószínűséggel ismerősnek tartja majd a nevet a közösségi oldalas csoportból... Japp... Azaz...) Mivel nagyon jól választottam anno iskolát... négyszer... így van egy csomó végzettségem, ami otthon semmire sem jó. (Gáz fűtés van a lakásban és keményfedelesek.) Tehát maradt a kortársaim legkedveltebb opciója: külföld.

A vendéglátás okés, de mivel én szeretnék néha otthon is tartózkodni, ezért úgy gondoltam, próbáljuk meg azt az idős gondozás!

És bejött. Adott Tili néni, a legendás Tili néni, aki jó napján nagyon cuki öreglány, rossz napján meg... Nem tehet róla. Demenciában szenved és hát nem az elején tart már szegény.
Az ő férje Oscar bácsi, akit kb harmadik nagyapámnak tartok, egyrészt mert úgy néz ki, mint az egyik papám, Isten nyugosztalja, másrészt mert a messze lakó családtagoknak hála, igazából ő is arra gyúr, hogy pótunokát csináljon belőlem. (Ezt csokival és péksütivel szándékozik elérni, én pedig állítólag egészen tűrhető dajccsal rendelkezem, de a süket öregnek valahogy nem sikerült elmagyaráznom, hogy se cukrot, se fehér lisztet nem ehetek. Valamiért az volt a reakciója, hogy "jó, de apránként?" Itt feladtam. Tili néni majd megeszi.)

Szóval ők a külhonban töltött négyheteim főszereplői. Még ott van Amandus, akit konzekvensen Amadeusnak hívok és soha senki nem tudja, kiről beszélek. Ő a fiuk. Az ő felesége, Susanne, nagyon aranyos, állatbarát, három kutyával, négy macskával, hangok alapján egy seregnyi madárral és két teknőssel rendelkezik. Belépőt még nem szed, de majd javaslom neki. És Susanne fia, Timo, aki erős kézfogású, számomra iszonyúan helyes és akaratlanul felsikítottam, mikor megtudtam, hogy tizennyolc, én meg kilenccel több. Van egy barátnője, akivel még nem futottam össze, Timo drága is csak néha átlibben a periférián, szóval nem szerves részei a dolognak.
És van a váltóm, aki mostantól csak Váltó néven fog szerepelni, mivel magyar és így inkább így.

Most, hogy ismertettem az alap felállást, egy mondatot magamról:
Nem vagyok normális.
Nem, komolyan. Sokszor mondják emberkék, hogy juj, én nem vagyok normális, na ez nálam nem ilyen szelfmarketing ebben a "légy egyedi, mondom, hogy csináld" világban.

Ezek után akkor mindjárt meg is osztok két szép történetet, utána meg a franc se tudja, mikor frissítek. Magamat ismerve holnap, addigra úgyis beégek valahogy.

Megosztás a facebookon